Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Az anarchizmus		2006.06.23. 14:11
Az anarchizmus - Ahol a szabadság a rend Az anarchizmus hívei szerint az anarchia nem káosz, nem zűrzavar, hanem önszabályozó, spontán rend. Az anarchisták elutasították az uralmi intézményeket, elsôsorban az államot, ezzel együtt pedig mindenfajta hierarchiát és centralizációt. Olyan uralomnélküliséget tűztek ki célul, ahol a társadalmi rend minden külsô hatalom és erôszak nélkül, az emberek szabad, testvéri együttélésén alapul. Véleményük szerint nem a rend teremti a szabadságot, hanem a szabadság szüli a rendet. A 19. század nagy ideológiai irányzatai közül – konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus és anarchizmus – ez utóbbiról tudunk a legkevesebbet. Ráadásul ez a tudás nagymértékben torzult. Az anarchizmus a modern kor ideológiai irányzatai közül mindegyikkel radikálisan szemben állt: a konzervativizmussal újító szelleme, a liberalizmussal kizsákmányolás-ellenessége, a szocializmussal pedig az állami irányítás elutasítása miatt került konfrontációba. Mivel az anarchizmus radikális és igen találó kritikáját adta mindenfajta politikai hatalomnak, kormányzatnak, e hatalmak (nyugati típusú demokráciák éppúgy, mint a szovjet típusú autokráciák) az anarchista mozgalmak elszigetelésére, lejáratására, illetve megsemmisítésére törekedtek. Nézetek és tévhitek Az anarchizmusellenes propagandához maguk az anarchisták is bôven szolgáltattak támpontokat. A köztudatban az anarchista mozgalom nem véletlenül – és nemcsak a lejárató propaganda hatására – kapcsolódott össze az erôszak, a terror fogalmaival. A 19. század utolsó évtizedeiben és a századfordulón az anarchizmus követôinek jelentôs része ugyanis céljai eléréséhez az egyéni merényleteket választotta eszközül, amelyeket hosszú idôn át olyan "sikeresen" alkalmaztak, hogy a közvélemény az egész anarchizmust e merényletes irányzattal azonosította. Ebbôl következôleg háttérbe szorultak – vagy jóval kisebb nyilvánosságot kaptak – azok az áramlatok, amelyek békés, reformista eszközökkel akarták a társadalmat megváltoztatni. A terrorizmus pusztán egy eszközrendszer, az anarchizmus pedig egy politikai ideológia, így a kettô semmiképpen sem azonosítható egymással. Az anarchizmus ultraradikális jellege azonban esetenként alkalmazott eszközeiben is megnyilvánult. Az anarchizmussal kapcsolatos tévhitekhez az is hozzájárult, hogy az anarchia kifejezés a köznapi értelmezésben a zűrzavarral, fejetlenséggel egyenértékű, s kialakult egy olyan képzet, miszerint az anarchisták a társadalom, a közrend teljes felforgatását akarják elérni, dezorganizált, kaotikus helyzetet szeretnének teremteni. Ezt a képzetet erôsíti a "feudális anarchia" történeti terminusa is, amely az ideiglenesen gyenge központi kormányzat következtében fellépô zűrzavaros politikai viszonyokat jelöli a korai feudalizmus idôszakában. Az anarchisták felfogásában e kifejezésnek más jelentése van. Errico Malatesta olasz anarchista a következô meghatározását adta: "Az anarchia szó görög eredetű és kormánynélküliséget jelent, egy népnek azt az állapotát, amelyben alkotmányos hatóság, kormány nélkül igazgatja önmagát." Tehát szó sincsen dezorganizált, rendezetlen állapotokról. A politikai-állami közigazgatási hatalmat az anarchisták az autonóm, önigazgató, decentralizált he-lyi közösségek tevékenységével akarták helyettesíteni, s a közrendet ennek segítségével fenntartani. Elképzelésük szerint így az anarchia a szabadság fogalmával egyenértékű, amely úgy érhetô el, hogy az emberek megszabadulnak az ôket elnyomó, kizsákmányoló, rajtuk élôsködô kormányzati-politikai hatalomtól és az azt szolgáló bürokratikus gépezettôl. Az anarchizmus követôiben nagyon sokan pusztán a lázadás, a tagadás, a rombolás bajnokait látták. Ahhoz, hogy valakit anarchistának nevezzünk, nem elegendô az, hogy az illetô nem szereti a politikát (és a politikusokat), gyűlöli az államot, az elnyomást, a kizsákmányolást. Mindezek mellett az anarchista központi értéknek tekinti a szabadságot, tudatosan vállalja az anarchizmus alapvetô céljaiért való küzdelmet, s konkrét elképzelése van a jövô társadalmi berendezkedésérôl, illetve annak alapelveirôl. Az anarchizmus így nem pusztán a rombolás és a tagadás, hanem a spontán módon kialakuló, alulról felfelé szervezôdô, önkormányzati alapokon nyugvó, föderatív jellegű, egységes emberi társadalom eszméje is. Az eszme születése Az anarchizmus politikai ideológiaként a 18. század végén jelent meg Európában, majd a 19. század elsô felében bontakozott ki, terjedt el nagyobb mértékben, s a század közepére már jelentôs hatást gyakorolt a politikai életre. Eszmetörténetileg elsôsorban a felvilágosodásból (racionalizmus), a romantikából, a pozitivizmusból és a kereszténységbôl merített, késôbb hatott rá az evolucionizmus is. Az anarchizmus a konzervativizmus elleni harcban született meg, késôbb szembekerült a kor más ideológiáival is. Elsô képviselôi számára eszmeileg a francia forradalom hármas jelszava, a Szabadság, Egyenlôség, Testvériség jelentette a kiindulópontot. A változásokat ellenzô konzervatív nézetekkel szembeni fellépés, a radikális újítások szelleme határozták meg a kialakuló anarchizmus arculatát. William Godwin (1756–1836), az elsô anarchista, 1793-ban megjelent könyvében [Vizsgálódás a politikai igazságosságról és annak a közerkölcsre és a boldogságra gyakorolt hatásáról] fejtette ki elôször a kibontakozó új ideológia alapjait, s vette védelmébe a kormányzati hatalom ellen fellázadó forradalmárokat. Nézeteiben ugyanakkor már megtalálhatók azok az elemek is, amelyek az anarchizmust késôbb a liberalizmussal is szembefordítják. Godwin a felvilágosodás racionalista eszméinek hatása alatt rendkívül radikális következtetésekre jutott: elutasította az állami erôszakot az egyén szabad véleményalkotásával szemben, mivel a szabadság, az önkibontakoztatás egyik fô akadályát látta benne. A társadalmat a jogi-politikai elnyomó hatalommal szemben kis közösségek, autonóm egységek laza konglomerátumává szerette volna változtatni. Egy évvel könyve megjelenése után, 1794-ben egy kicsiny csoport Észak-Amerikába utazott (közöttük a két neves költô: Wordsworth és Coleridge), hogy elképzeléseit valóra váltsa, vállalkozásuk azonban kudarcot vallott. Godwin rövid, de jelentôs hatása után az anarchizmus hoszszú idôre feledésbe merült, míg a 19. század közepe táján újra elôbukkant és sokkal népszerűbbé vált. Ekkor azonban már kritikája élét a liberális-polgári gazdasági és politikai rendszer ellen irányította, s a szabadságot a liberalizmus ellentmondásainak felszámolásával akarta megvalósítani. Az individualista anarchizmus Történetileg az anarchizmus elsô megjelenési formája az individualista anarchizmus. Ez az elnevezés két fontos tényt fejez ki: egyrészt elkülöníti az anarchizmus e válfajának képviselôit a késôbb megjelenô kollektivista anarchizmus híveitôl, másrészt utal arra, hogy az anarchizmus a polgári, individualista szabadságeszme örököse, folytatója s annak rendkívül radikális, egyúttal szigorúan logikus továbbfejlesztése. Az anarchizmus tulajdonképpen a liberalizmus eszméjét a liberális gyakorlat visszásságainak kiküszöbölése révén, néhány lényeges módosítással kívánta megvalósítani. Már Godwin nézetei is ezt tükrözték, mindez azonban fokozottabb érvénnyel jutott kifejezésre a 19. század közepén Max Stirner (1806–1856) írásaiban. Stirner elgondolásában az individualista anarchizmus én-kultusza meglehetôsen markáns formában jelentkezett. Míg Godwinra inkább a racionalizmus hatott, Stirnernél fôképpen a romantika szabadság-felfogásának hatása érezhetô. Godwin a gondolkodásra, a rációra, Stirner az érzelmekre helyezte a hangsúlyt. Az egyediség, az egyéni ösztönök, hajlamok, szenvedélyek szabad, teljes kibontakozását tekintette elsôdleges célnak, melyben az egyén öntudatra ébredése, belsô felszabadulása együtt jár a mások iránti toleranciával. E törekvések legfôbb akadályát Stirner az államban látta, amely elidegenedett, egyének feletti hatalmával a legfontosabb külsô kényszert jelenti az emberek számára. A modern liberális állam elnyomó jellegét és hatalmát sokkal erôsebbnek találta a régi abszolutizmusénál, mivel az egyén itt egyedül, szemtôl szembe áll az állammal, s nélkülözi a régi közvetítô testületek (korporációk) védelmezô erejét. E kiszolgáltatott helyzetben a szabadság garanciáit Stirner a tulajdon fenntartásában és az asszociációk (kis termelôi és önigazgató közösségek) létrehozásában látta. A gazdasági szemlélet túlzott térhódításával szemben nagy hangsúlyt helyezett a kulturális, szellemi értékek művelésére s az egyéniség teljesebb önkifejezésére is. Az individualista anarchizmus amerikai képviselôi közül Josiah Warren (1798–1874), Lysander Spooner (1808–1887) és Henry David Thoreau (1817–1862) neve érdemel említést. Thoreau hatása messze túlnôtt az amerikai kereteken, s Lev Tolsztoj és Gandhi nézeteiben is fellelhetô. Elsôsorban 1849-ben megjelent könyve [A polgári engedetlenség iránti kötelességrôl] révén vált híressé, s nemcsak korának, hanem a 20. századi, jelenkori állampolgári ellenállási mozgalmaknak is eszmei alapjául szolgált. Az individualista anarchizmus nem pusztán politikai ideológiaként jelent meg a múlt század közepén. Sajátos filozófiai szemléletet is jelentett, hatott az irodalmi és művészeti gondolkodásra és a mindennapi, gyakorlati életvitelre. Ez azért is lényeges, mert amikor az anarchizmus politikai ideológiaként jelentôségét vesztette – pl. a 20. század második felében –, a művészetre, irodalomra, kulturális mozgalmakra és az életmódra gyakorolt hatása (alternatívok, kommunamozgalom) így is jelentôs maradt. A 19. század második felében az anarchizmus már kiterjedt befolyással rendelkezett Spanyolországban, Svájcban, Olaszországban, Franciaországban, Oroszországban valamint az Egyesült Államokon kívül Latin-Amerikában (Argentína, Mexikó) is. Államellenessége egyre növekvô kapitalizmus- és magántulajdon-ellenességgel párosult, így nem véletlen, hogy az elméleten belül fokozatosan a kollektivista irányzat kerekedett felül, s a politikai tömegmozgalmakban, a munkásság és a parasztság körében ez tudott széles körű befolyást gyakorolni. A kollektivista irányzat A kollektivista anarchizmus megalapozójának Pierre-Joseph Proudhon (1809–1865) tekinthetô. Személyében, nézeteiben elôször fonódik össze az anarchizmus a szocializmussal, mivel hagyományosan ôt tekintik az ún. "kispolgári" szocializmus legjelentôsebb képviselôjének is. Rendkívül alapos filozófiai és közgazdasági ismeretekkel rendelkezett, s írásaiban elsôsorban a fokozódó gazdasági különbségek kérdéseivel foglalkozott, amelyek – elmélete szerint – az igazságtalan (a tényleges értéktôl elszakadó) árucsere következtében alakultak ki, s amelyek a méltánytalanul szerzett nagy vagyonok létrejöttéhez vezettek, s ezzel hátrányos helyzetbe hozták a kistermelôket, kistulajdonosokat. Proudhon az egyenlôtlen áruforgalom felszámolására az állami-politikai befolyás kiiktatását, a pénz megszüntetését (hiteljegyek bevezetésével) és a mezôgazdasági bérleti viszonyok tulajdonná változtatását tűzte ki célul. A kistermelôk hiteltámogatását egy központi népbankon keresztül szerette volna megvalósítani, amelynek létrehozására az 1848-as forradalom idején kísérletet is tett. A kistulajdont tehát Proudhon – éppúgy mint Stirner és más individualista anarchisták – fenn akarta tartani, mert ebben látott garanciát a politikai szabadság megteremtésére. Politikai tekintetben azonban közelebb állt a szocialista tanokhoz. A társadalom megszervezését az asszociációk, helyi közösségek föderalisztikus kapcsolódása alapján képzelte el, elítélte az állami szférában zajló politizálást. Különösen a választások és a népszavazás (referendum) kérdésében foglalt el radikális kritikai álláspontot, s a parlamentáris demokráciára vonatkozó minden késôbbi bírálatnak az alapjait is megvetette. A 19. század második felében egyre erôsebbé vált Európában az orosz anarchisták hatása is, különösen Mihail Alekszandrovics Bakunyiné (1814-1876). Míg Proudhon elméletének fontos jellemzôje volt, hogy reformista úton, fokozatos változtatásokkal akarta célját elérni, Bakunyin a harcos, militáns, forradalmi anarchizmus agitátora volt. Az anarchizmust ô már az állam nélküli szocializmus elméleteként definiálta, s hosszú évekig tartó harcot vívott az I. Internacionálén belül a tekintélyelvű, államszocialista irányzat képviselôivel, fôleg Marxszal. Bakunyin kétségtelenül kora legnagyobb hatású anarchista teoretikusa és forradalmára volt, az 1848–49-es forradalom barikádharcainak hôse, egy évtizeden át cári börtönök rabja, aki 1861-ben megszökött a szibériai száműzetésbôl, és emigrációban (Olaszországban és Svájcban) élt tovább. Ô írta az "anarchizmus Bibliája"-ként emlegetett Államiság és anarchia című művet, amelyben az autonomista, tekintélyellenes, államiságot elutasító, a proletárdiktatúra (és mindenfajta diktatúra) elképzelését elvetô, önigazgató kollektivista-szocialista társadalom képét vázolta fel. Bakunyint elsôsorban a politikai szabadság megvalósításának problémái érdekelték, gazdasági kérdésekkel kevesebbet foglalkozott. A szabadság megteremtéséhez a politikai hatalomváltást nem tartotta elegendônek, a "társadalmi forradalom" propagálója volt: a politikai-állami hatalom teljes felszámolását, az állami intézményrendszer szétzúzását tűzte ki célul, s a társadalmi önigazgatással akarta azt helyettesíteni. Az anarchista szociális forradalmat Bakunyin a széles néptömegek megmozgatásával akarta megvalósítani, elsôsorban a munkásság és a parasztság erejére támaszkodva, de számított a marginalizálódott, deklasszált, lumpen, sôt bűnözô elemek részvételére is (ez utóbbi az anarchista gondolkodóknál igen gyakori elképzelés). Az anarchizmus a művelt, értelmiségi, szűk körű lázadó elit mozgalmából fokozatosan szélesedô bázisú tömegmozgalommá vált. Ebben annak is nagy szerepe volt, hogy képviselôi a parasztság problémáival is behatóan foglalkoztak, s messze túlléptek a polgárság és a munkásosztály gondolkodási körén. Ezért terjedt az anarchizmus rohamosan az elmaradott agrárországokban is: Spanyolországban, Olaszországban és Latin-Amerika országaiban. Nem kis része volt ebben Pjotr Alekszejevics Kropotkin hercegnek (1842–1921), aki Bakunyinhoz hasonlóan a nemesi életmódot és karriert cserélte fel a száműzött forradalmár nélkülözéseivel. Kropotkin egészen kiemelkedô intellektuális képességekkel rendelkezô személyiség volt, nagyon erôs igazságérzettel és szociális érzékenységgel. Elismert földrajztudós, utazó, biológus és történész, a francia forradalom történetérôl írt könyve még ma is elsôrangú szakmunkának számít. Kropotkin egyik svájci utazása során vált anarchistává, amikor részt vett a Jurai Föderáció gyűlésein. Ez a föderáció még – többek között – Bakunyin hatására jött létre, kezdetben az I. Internacionáléhoz, majd 1872 után az Anarchista Internacionáléhoz tartozott. Kropotkin emigrációja nagy részét Angliában töltötte, s csak az 1917-es forradalom után tért haza Oroszországba. Angliában ismerkedett meg az evolucionista elmélet társadalmi-politikai alkalmazásával, a szociáldarwinizmussal. A szociáldarwinizmus a társadalmi életben a "létért való harc" biológiai törvényszerűségét éppúgy érvényesnek tartotta, mint ahogyan az állatvilágban tapasztalható. Kropotkin szerint ez a nézet túlságosan egyoldalú, mert abszolutizálja a harc jelentôségét a természetben. Pedig éppúgy létezik a fajokon belüli és kívüli szolidaritás, együttműködés is, amit ô a "kölcsönös segítségnyújtás" (mutualitás) törvényének nevezett. Nézete szerint az emberiség legfejlettebb korszakaiban, a klasszikus Görögországban és az itáliai városállamok korában a szabad, konstruktív együttműködés eredményessége nyilvánult meg, a kisméretű, helyi önigazgatással rendelkezô gazdasági-politikai egységek fölénye a nagy, centralizált birodalmakkal szemben. A merényletes irányzat A századfordulón az anarchizmus a munkásság és a parasztság soraiban rendkívül nagy népszerűségre tett szert, ennek ellenére az anarchista szociális forradalom kitörése elmaradt. A feszülô társadalmi és vagyoni ellentéteket mérsékelte ugyanis az a tény, hogy a kapitalista gazdaság eredményei nagyobb mértékben eljutottak a szegényebb rétegekhez is, és a polgári értékrenddel és életformával azonosuló szakmunkásság és a gazdagodó paraszti árutermelô réteg sokak számára mintául szolgált. Az anarchizmus egyes hívei megpróbálták siettetni a forradalmat, kiprovokálni a nép lázadását az állam ellen, s példát akartak mutatni az elnyomó hatalommal való szembenállásra. Másokat egyszerűen a létezô társadalmi igazságtalanaságok és gazdasági különbségek sarkalltak a cselekvésre. Mindezt fokozta, hogy 1877–1881 között az anarchisták több kongresszust is tartottak, ahol a többség – látván a szóbeli és az írott propaganda nem megfelelô hatékonyságát – elhatározta a "tett propagandájára" való áttérést. A tett példája elsôsorban merényletekben és a bírósági tárgyalásokon való bátor kiállásban öltött testet. Az egyéni – vagy kisebb csoportokban elkövetett – merényletek alkalmazása nem az anarchisták "találmánya" volt. A történelem régebbi korszakaiban is elôfordultak politikai céllal elkövetett gyilkosságok, mint például Kr.e. 44-ben Caesar, 1584-ben Orániai Vilmos, 1589-ben III. Henrik, 1610-ben IV. Henrik francia király, 1793-ban Marat jakobinus forradalmár, 1865-ben Lincoln amerikai elnök ellen. Az anarchista merényletek közvetlen elôzményeit az elnyomó, zsarnoki cári rendszer ellen fellépô narodnyikok jelentették, akikhez késôbb csatlakoztak az anarchisták is. II. Sándor cár, az 1861-es reformok bevezetôje, majd lefékezôje volt a fô célpontjuk: 1866-ban Karakozov diák lôtt rá többször is a pétervári Nyári parkban, 1867-ben pedig egy lengyel emigráns a párizsi világkiállításon. 1879-ben a Népakarat nevű narodnyik szervezet próbálta meg a cár vonatát felrobbantani, majd 1880-ban Halturin asztalos ötven kilogramm dinamittal a fél palotát romba döntötte, azonban II. Sándor éppen vendégeket fogadott a pétervári vasútállomáson, míg végül 1881-ben közvetlen közelrôl bombát dobtak a cár elé, s ez végzett vele. Közben 1879-ben Vera Zaszulics rálôtt Trepov pétervári rendôrfônökre, majd késôbb egy merénylô meggyilkolta Mezencev tábornokot, a III. ügyosztály parancsnokát. A századvég anarchista merénylôi igyekeztek elhomályosítani elôdeik tetteit... Az 1890-es években egy idôre Franciaország vált az anarchizmus központjává, aminek elsôsorban az volt az oka, hogy a lakosság jelentôs része kiábrándult a parlamentáris demokrácia rendszerébôl; a hírhedt Panama-botvány és a Dreyfus-ügy már csak olaj volt a tűzre. A politikai kiábrándultság légkörében egyes anarchista merénylôkkel a közvélemény nyíltan rokonszenvezett, különösen Ravachol tett szert igen nagy népszerűségre. 1892–94 között mindenesetre sikerült a "tett propagandájával" magára vonnia a figyelmet: elôbb Saint-Étienne-ben hajtott végre kettôs rablógyilkosságot (a mozgalom pénzügyi alapjait megteremtendô), majd híveivel Párizsban tartotta rettegésben az anarchistákat elítélô bírókat, s Ravachol leleplezése után az ôt beáruló vendéglôst is meggyilkolták. Mindeközben 1893-ban Vaillant felrobbantotta a nemzetgyűlést (80 sebesült), 1894-ben Caserio Lyonban leszúrta Sadi Carnot köztársasági elnököt. A merényletek köre más országokra is kiterjedt: 1897-ben meggyilkolták a spanyol miniszterelnököt, 1898-ban Genfben (Luigi Luccheni olasz anarchista) Erzsébet magyar királynét, 1900-ban Umberto olasz királyt, 1901-ben McKinley amerikai elnököt. A terrorhullám azonban nem érte el kitűzött célját, a szociális forradalom kirobbantását, sôt inkább az állami biztonsági erôk megerôsödését eredményezte. Az anarchizmus más hívei mindezzel párhuzamosan új cselekvési területet és eszközöket kerestek. Az anarcho-szindikalizmus A századforduló táján egyre több anarchistában öltött testet az a felismerés, hogy az anarchia tiszta formájában megvalósíthatatlan, illetve hogy az anarchizmus céljaiért más mozgalmakkal, politikai erôkkel kell szövetkezniük. Ez vezetett a szakszervezeti mozgalomhoz való csatlakozásra, az anarchizmus térhódítására a szakszervezetekben, amelyben az anarchisták egyrészt cselekvési keretet, eszközt, szervezett erôt, másrészt az eljövendô föderalista felépítésű anarchista társadalom csíráit látták. Az anarcho-szindikalizmus Franciaországban alakult ki (a CGT volt egyik fô bázisa), de hatással volt az észak-amerikai (IWW szakszervezeti szövetség) és már európai országok munkásmozgalmára is, Magyarországon fôként Szabó Ervin és a forradalmi szocialisták nézeteire (a forradalmi szocializmus az anarcho-szindikalizmus más elnevezése). Az elmélet fô teoretikusai Lagardelle, Pouget, Pelloutier és Georges Sorel voltak, akik kifejtették a legfontosabb alapelveket a mozgalom számára: a szakszervezetek politikai ideológiáktól és pártoktól való mentességét, a parlamenti politizálás elutasítását, a marxizmus elavultságát, a szakszervezeti – és politikai – bürokrácia leépítését, az új harci módszerek (bojkott, szabotázs, sztrájk, általános sztrájk) alkalmazásának szükségességét. Az egyéni merényletekkel szemben az anarcho-szindikalisták az általános politikai tömegsztrájkot tekintették a legfôbb eszköznek a szociális forradalom megvalósítására. Az anarcho-szindikalista ideológia és mozgalom azonban felmorzsolódott az 1914-es események következtében, s az elsô viágháború folyamán képviselôi és hívei nagy része a nacionalista érdekeket támogatta. Ezzel megtört az anarchista internacionalizmus ereje s vele együtt politikai befolyása. Az anarchizmus a 20. században A 20. század folyán az anarchizmus nincs olyan folyamatosan jelen a politikai életben, mint az elôzô évszázadban volt. Mindazonáltal a legfontosabb politikai küzdelmek idején rendre megerôsödött, esetenként rendkívül lényeges szerepet játszott bennük. Az elsô világháború végén kialakuló forradalmi harcokban ismét feltűntek az anarchisták. Az oroszországi polgárháború idején Ukrajnában a vörösök és a fehérek mellett a harmadik jelentôs politikai-hatalmi erônek bizonyultak (zöldek), és Nyesztor Mahno vezetésével felváltva harcoltak a vörösök, a fehérek és az intervenciós erôk ellen, majd 1921-ben meghatározó szerepük volt a kronstadti matrózfelkelésben, amely a bolsevik központi hatalom ellen irányult. Az 1936–39-es spanyol polgárháborúban több millió fôre terjedt ki az anarchista szervezetek tagjainak száma, és a Franco-ellenes baloldali erôk legjelentôsebb tömegbázisát alkották. Ismét kétfrontos harcot vívtak azonban, mert a Sztálin ügynökei által támogatott kommunisták saját szövetségeseiket is likvidálni akarták a harcok folyamán. A második világháborút követôen az anarchizmus politikai súlyát elvesztette, ám kis létszámú szervezetei sokfelé fennmaradtak. Az 1968-as diáklázadás idején Párizsban a legkülönbözôbb ideológiák mellett az anarchizmus is eszmei alapul szolgált a diákok törekvéseihez. A késôbbiek folyamán az anarchizmus nem tiszta formájában, hanem más mozgalmakkal, ideológiákkal keveredve jelent meg. Hatást gyakorolt az 1970-es évek baloldali terrorizmusára (Vörös Brigádok, Vörös Hadsereg Frakció), a feminizmusra, a különféle alternatív irányzatokra, és nem utolsósorban a legjelentôsebbé váló új politikai erôre, az anarchista-autonomista törekvéseken alapuló bázisdemokráciát kitűzô zöldekre. A modernizáció káros következményeinek, ellentmondásainak kritikája ezzel új arculatot, új politikai képviselet kapott.

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk